Ez nem semmi.Ami most két hét alatt történt velem.Teljese megváltoztam.Az élet egy másik oldalát láttam meg. :-)
Egy olyan személlyel találkoztam aki mindent szépnek mutat meg.Sokat tanultam tőle.
Azt mondják a távolság még a szerelmet is megöli,de reménykedem a mi barátságunkat nem.
Annyi éjszakán át beszélgettünk és amikor te azt gondolod egy dologról,érzésről ,hogy más biztos nincs így vele, akkor ő ugyanazt mondja ki mint te és egymásra nevettek.
Mikor próbálnál neki segíteni,de nem bírsz jó tanácsot adni mert nincs és csak nézed,mintha avval levehetnéd a terhet a válláról,de nem.
Az utolsó előtti nap mikor mennie kellett kimentünk a Tiszára.Még asszem 7.osztályos koromban készítettem egy csónakot fából,vitorlával minden,arra gondoltunk ,hogy elúsztatjuk este.Csillagos éjszakán két lány elindul a homokos úton egymásba karolva, zene halkan szólt és mi csak mentünk előre szinte szótlanul.Írtunk egy verset két mécses fényénél.
Íme a vers:

Josephine Larosa és Éjféli Boszorkány

Csillagok halovány fényénél
Pislákol a lelkem.
A Tisza parton állok, hogy elgyere értem.

Túl messze sodort már a folyó.
Magával vitte a reményt,s Téged.
Tudván:nem vagy itt,már semmi sem éltet.

Tücskök éjjeli operája.
Ráborul a sötét a tájra.
Szeretlek,de neked már nem létezem.
Csak hideg gyűrűd érinti még kezem.

Most nyugodt a Tisza.
S a Hold nem felel.
Miért nem láthatom többé csillogó zöld szemed.!?

Elindulok megkeresni téged.
A hideg, és csend világába.
Remélve utólsó tettem nem volt hiába.